A reggel csendesen kezd?d?tt Glelrun-ban. A város lassan ébredt, de a Templom bels? csarnokában már mozgolódás volt. Aryn egy magas ablak mellett állt, fényben úszó sziluettje k?rül az üvegbe vésett szimbólumok halványan ragyogtak. Vyth lépteinek visszhangja t?lt?tte meg a termet, ahogy megérkezett hozzá.

  Aryn r?viden végigmérte, majd megszólalt.

  "Vyth. Van valami, amit ki kell vizsgálnod." Hangja nyugodt volt, de m?g?tte érezni lehetett a szokásos súlyt, amely sosem engedte, hogy szavai k?nny?nek t?njenek. "Egy távoli, s?r? erd?b?l furcsa mágikus rendellenességek jeleit kaptuk. Nem tudjuk pontosan, mi okozza ?ket, de a nyomok egyre szaporodnak."

  Vyth k?zelebb lépett, tekintete elkomorult. "Küldjek embereket?"

  Aryn lassan megrázta a fejét.

  "Nem. Most egyedül kell menned. Nem akarok felesleges zajt kelteni, és... az igazat megvallva, ez a feladat nem t?nik veszélyesnek. Inkább egy r?vid vizsgálódásról van szó. Menj el, nézd meg, mi t?rténik ott, és térj vissza a jelentéssel."

  Egy pillanatnyi csend ült k?zéjük, majd Aryn halkabban hozzátette.

  "Nem mindig a legnagyobb csaták hozzák el a változást. Néha az apró jelek rejtik a legfontosabb válaszokat."

  Vyth bólintott. A küldetés egyszer?nek hangzott, szinte hétk?znapinak. De a szíve mélyén tudta, hogy semmi sem t?rténik ok nélkül.

  Vyth hajnalban indult útnak. A város m?g?tt a puszták csendje kísérte, az ?svények mentén csak a szél játszott a f?szálakkal. Az út els? szakasza eseménytelen volt. Néhány pásztorral találkozott, akik r?viden biccentettek, majd sietve továbbmentek, mintha nem akarnák megszakítani az ? csendjét. A táj lassan változott, a dombokat felváltotta a fák s?r?s?d? sora, míg végül egy mély, s?tét erd? kapujához ért.

  Amint belépett, a leveg? megváltozott. Vastag ágak fonódtak ?ssze a feje f?l?tt, a napfény alig sz?r?d?tt át rajtuk. A fák mozdulatlanul álltak, mintha nem érintette volna ?ket a szél. Az erd?ben nem hallatszott madárdal, sem az apró állatok neszezése. A csend túl t?kéletes volt, túlságosan teljes, mintha nem a természet, hanem valami idegen akarat tartaná így.

  Vyth léptei óvatosan koppantak a puha avaron. A szíve mélyén lassan er?s?dni kezdett egy érzés, amelyet nem tudott megmagyarázni. Mintha figyelték volna. Nem látott semmit, de a tekintete ?szt?n?sen újra és újra a fák k?zé siklott, mintha árnyékokat keresne, amelyek ott ólálkodnak a t?rzsek k?z?tt.

  Ahogy egyre mélyebbre hatolt, a fény még napk?zben is fakónak t?nt, mintha az erd? falai kisz?rték volna a nap sugarait. A k?rnyezet lassan s?tétebbé vált, minden lépéssel n?tt a nyomás a mellkasában.

  Valami ott volt. Valami, ami láthatatlanul, de kitartóan figyelte.

  Az erd? s?tétjéb?l egyszer csak egy tisztásra ért. A fák hirtelen szétnyíltak, és a k?r k?zepén ott ült egy csuklyás alak, mozdulatlanul, mintha meditációba merült volna. A k?rül?tte lév? leveg? s?r?bbnek t?nt, mintha a csend nem természetes lett volna, hanem az ? jelenlétéb?l áradt volna szét.

  Vyth ?szt?n?sen megállt a tisztás szélén. Egy pillanatra úgy érezte, hogy csak figyelnie kellene, hogy hátha elt?nik a látomás, de az alak lassan felemelte a fejét, és megszólalt.

  "Nem gyakran j?n idegen ilyen mélyre az erd?be." A hangja nyugodt volt, szinte sima, de volt benne valami, amit?l a leveg? még nehezebbnek érz?d?tt. "Mit keresel itt?"

  Vyth habozott egy pillanatig. Nem érzett k?zvetlen fenyegetést, de a helyzetben volt valami természetellenes. úgy d?nt?tt, nem mutat gyengeséget.

  "Furcsa mágikus zavarokat észleltünk innen. Azért j?ttem, hogy kivizsgáljam."

  A csuklyás alak bólintott, mintha teljesen természetesnek tartaná a választ. Kezeit nyugodtan az ?lében tartotta, testtartása egyetlen pillanatra sem veszített a nyugalmából.

  "érdekes. és mondd, Vyth... szerinted minden zavar m?g?tt ellenség rejlik?"

  Vyth szeme ?sszesz?kült. Nem lep?d?tt meg rajta, hogy a férfi tudja a nevét, de valahogy mégis szíven üt?tte a felismerés. Egy pillanatra elgondolkodott a válaszon, majd szándékosan higgadt hangon felelt.

  "Amíg nem tudjuk, mi okozza, addig minden lehet?ség fennáll. Azért vagyok itt, hogy megtudjam az igazságot."

  A csuklyás alak lassan elmosolyodott, bár az árnyékban az arca alig volt kivehet?.

  "Az igazság... mindig más arcot mutat annak, aki keresi. Egyeseknek megnyugvást, másoknak pusztulást."

  A szavai nem támadóak voltak, inkább súlyosak, mintha valamiféle próbatételt vetett volna k?zéjük. Vyth érezte, hogy minden nyugalom ellenére feszült k?telék húzódik a tisztás két oldala k?z?tt.

  A férfi nem mozdult, nem árulta el, kicsoda valójában. Nyugodtsága inkább nyugtalanító volt, mint megnyugtató. és Vyth tudta, hogy ez a találkozás t?bb lesz egyszer? kérdésnél.

  Vyth lassan k?zelebb lépett a tisztás k?zepén ül? alakhoz. A férfi csuklyája mély árnyékot vetett az arcára, de nyugodt jelenléte inkább t?nt megfontoltnak, mint ellenségesnek.

  "érdekes, hogy egyedül j?ttél." szólalt meg az alak. "Az ilyen utak mindig megmutatják, mennyire bízol ?nmagadban."

  "Ez a feladatom." felelte Vyth határozottan. "Nem el?sz?r járok egyedül. Rám bízták, hogy kiderítsem, mi t?rténik itt."

  A csuklyás lassan biccentett, mintha valóban megértené a választ. K?zben azonban a tisztás peremén a fák levelei alig észrevehet?en megmozdultak, pedig szél nem fújt. A mozgás nem volt természetes, inkább egy lassú, lüktet? ritmust k?vettek, mintha valami láthatatlan er? húzná ?ket egy k?z?s k?zéppont felé.

  "és mondd, Vyth." folytatta az alak nyugodt hangon. "Te mit gondolsz? Az er?, amelyet kaptál, áldás... vagy teher?"

  Vyth megfeszült a kérdés hallatán. A páncél súlyát hirtelen jobban érezte, mintha a szavak ránehezedtek volna. Nem vette észre, hogy a leveg? k?rül?tte lassan s?r?s?dik, finom rezgés fut végig a f?ld?n, ahogy a férfi észrevétlenül gy?jti a k?rnyezet energiáit.

  "Azt hiszem... mindkett?." válaszolta végül. "De nem én d?nt?ttem el, hogy így legyen. Nekem csak az maradt, hogy hordozzam."

  A férfi halk, szinte elégedett sóhajjal biccentett. "?szinte válasz. Ritka az ilyesmi."

  Ahogy beszélt, a fák árnyékai mintha s?r?bbre fonódtak volna k?rül?ttük. De Vyth figyelmét teljesen lek?t?tte a szavak súlya. Egyetlen pillanatra sem gondolt arra, hogy amit érez, nem pusztán az erd? csendje.

  Vyth éppen válaszolni akart, amikor a csuklyás alak mozdulataiban valami megváltozott. A lassú, nyugodt gesztusok helyét feszes, idegen mozdulatok vették át. A hangja is megmélyült, mintha t?bbé nem egy ember szólna hozzá, hanem valami más, valami, ami m?g?tt s?tét hatalom lüktetett.

  "Elég a színjátékból." csendült fel a hang, amely egyszerre volt halk és fojtogatóan er?s.

  Az alak lassan felegyenesedett, és a csuklya mélyér?l két fényl? szempár villant el?. Nem volt bennük harag, sem düh, csak k?ny?rtelen, nyomasztó jelenlét. A leveg? hirtelen megnehezült.

  A férfi széttárta karjait.

  "én vagyok Argath."

  A név, mint egy parancs, végigsuhant a tisztáson. A k?vetkez? pillanatban minden els?tétült. A fák kontúrjai elmosódtak, a leveg? árnyékokká s?r?s?d?tt, mintha az egész világ egyetlen fekete ?rvénybe omlott volna. A f?ld remegett Vyth lába alatt, és a csendet mélyb?l felt?r? üv?ltések t?rték szét.

  A semmib?l démoni er?k szabadultak el. Nem testet ?lt?tt lények voltak, hanem gomolygó árnyak, vad energiák, amik éhesen, féktelenül rohantak Vyth felé. Minden árny egy-egy karcsapásként zúdult rá, mintha széttépni, szétzúzni akarnák a lelkét.

  Vyth ?szt?n?sen rántotta el? a kardját. A penge fényét azonban elnyelte a s?tétség. Egyetlen vágása sem találta el az árnyakat, mind átfolyt rajta. Ahányszor az árnyak hozzáértek, dermeszt? fájdalom hasított a testébe.

  érezte, ahogy valami idegen er? lassan belé hatol. Nem fizikai sebet ejtettek rajta, hanem belül, mélyen, a lelkében hagytak nyomot. A hideg érzés szétterjedt a mellkasából, a karjaiba, az arcába, mintha fekete szálak hálózták volna be a testét.

  Vyth szíve hevesen vert, minden izma megfeszült. Megpróbált ellenállni, de a démoni er?k nem támadtak nyíltan, inkább lassan fojtogatták, ahogy a s?tét energia k?ré tekeredett. Minden lélegzetvétel nehezebbnek t?nt.

  és Argath, ott a tisztás k?zepén, mozdulatlanul állt. Nem támadt, nem rohant felé. Csak figyelte, nyugodtan, mintha pontosan tudná, hogy az átok már elkezdte a munkáját.

  Vyth még nem adta fel. A kardját szorítva próbált talpon maradni, de érezte, hogy a démoni er?k nem a testét akarják megt?rni... hanem a lelkét.

  Vyth zihálva küzd?tt, de a démoni er?k nem engedtek, egyre mélyebbre hatoltak a lelkébe. A tisztás peremén a fák mintha meghajoltak volna a s?tétség súlya alatt, a világ egyetlen torz kavargássá vált k?rül?tte.

  Argath ekkor lassan visszahúzta a karját, és nyugodtan nézett Vyth-re. A szemeiben nem volt düh, sem gy?l?let, csak hideg bizonyosság.

  "Már nincs rám szükség." mondta halkan, mintha csak magának szólna. "A t?bbit elvégzi az átok."

  A k?vetkez? pillanatban az alak árnyként foszlott szét, és a tisztás újra némává vált. Csak Vyth maradt ott, térdre rogyva, a démoni er?k markában.

  Az átok ekkor teljes er?vel nehezedett rá. Vyth érezte, ahogy valami végérvényesen át akarja formálni, mintha a lelke mélyét tépték volna szét. A szeme els?tétült, szíve vadul kalapált, és úgy érezte, pillanatok választják el attól, hogy ?r?kre elnyelje a s?tétség.

  és akkor, a legmélyebb kétségbeesésben, valami más er? villant fel benne. Egy aranyló fény, amely nem kívülr?l j?tt, hanem belülr?l, a lelkéb?l t?rt el?. Az arany páncélhoz k?t?d? isteni er? egyszerre lobbant lángra, és végigáradt a testén. A s?tét energiák hátrálni kezdtek, sisteregve, torzan vonyítva húzódtak vissza a fény el?l.

  De a fény nem volt elég ahhoz, hogy mindent tisztára égessen. Az átok mélyen beleivódott, és nyomot hagyott rajta. Vyth zihálva emelte fel a fejét, és a teste lassan elcsendesedett, de tudta, hogy valami megváltozott.

  Amikor ujjai az arcához értek, érezte a forróságot. Arcának jobb oldala más lett. A b?re v?r?ssé vált, mint az izzó parázs. A jobb szeme mélyv?r?sen izzott, mintha belülr?l perzselné valami démoni t?z. Jobb füle hegyesen megnyúlt, démonfüllé torzult, és a fekete haja teljesen kifehéredett.

  A tisztás elnémult, csak Vyth zihálása t?lt?tte be a teret. A fény halványan pislákolt még benne, de tudta, hogy az átok nem múlt el teljesen.

  Vyth még percekig térdelt a tisztáson, mire képes volt felállni. Minden lélegzetvétel égette a tüdejét, minden mozdulatnál érezte, hogy valami idegen lüktet benne. Fél arca mintha lángok k?z?tt lett volna, forró, szaggató fájdalommal pulzált minden szívdobbanásnál. A jobb szeme id?r?l id?re v?r?sen izzott, mint egy izzó parázs, amit nem tudott eloltani.

  Megpróbált megindulni, el?sz?r lassan, majd gyorsabb léptekkel, amíg végül futásba kezdett. A s?r? erd? ágai súrolták a páncélt, de nem t?r?d?tt vele. Csak a várost akarta elérni. Valamit, ami ismer?s, ami emberi.

  Ahogy k?zeledett Glelrun felé, a testében tomboló fájdalom egyre nehezebben volt elviselhet?. Néha meg kellett állnia, tenyerét a f?ldre szorítva, hogy el ne ájuljon.

  Love what you're reading? Discover and support the author on the platform they originally published on.

  De nem adta meg magát. Szorította az ?klét, újra és újra talpra kényszerítette magát.

  Ahogy a város falai felt?ntek a távolban, Vyth lelassított. Nem akarta, hogy bárki így lássa. A páncélja csillogása elárulná, ezért felvette k?penyét, a csuklyáját mélyen a fejére húzta, hogy az árnyék elrejtse a fél arcát. A kapukhoz k?zeledve nem nézett senkire. A katonák, akik mellette elhaladtak, csak egy fáradt ?rz?t láttak, aki újabb küldetésb?l tér vissza.

  Ahogy belépett a városba, a fájdalom még mindig ott lüktetett benne, de valami megváltozott. Az éget?, mindent els?pr? kín lassan tompult, mintha a teste valahogy alkalmazkodni kezdene a s?tétséghez. Még mindig érezte, hogy az átok ott van. Mélyen, alattomosan, de már nem tudta olyan k?nnyen megt?rni, mint azel?tt.

  A léptei lassabbak lettek. Már nem küzd?tt minden pillanatban az ájulással. A szeme még néha v?r?sen villant, de a lüktetés enyhült. A teste, a lelke, mintha lassan megtanulta volna, hogyan küzdj?n ellene.

  Vyth megállt egy pillanatra egy üres utcában, ahol senki sem járt. Mély leveg?t vett, hallotta saját szívverését. Még mindig ott volt benne a s?tétség, érezte, hogy próbálkozik, hogy n?vekedni akar... Tudta, hogy nem gy?zte le, de azt is, hogy nem fogja hagyni, hogy legy?zze ?t.

  A szobában félhomály uralkodott. A páncél egy székre helyezve pihent, Vyth pedig az asztal f?lé hajolva egy apró fémtükr?t tartott maga elé. A remeg? fényben végre elég bátorságot gy?jt?tt ahhoz, hogy belenézzen.

  Az els? pillanatban nem ismerte fel magát. Szeme mélyv?r?s fénnyel égett, füle hegyesen megnyúlt, elárulva, hogy valami idegen részévé vált. A haj, amely egykor fekete volt, most teljesen fehérré változott.

  Vyth szinte ?szt?n?sen hátrált, a tük?r kiesett a kezéb?l, és a padlón t?rt darabokra. Egy pillanatra sem tudott a tük?rképre nézni. Nem azért, mert fájt, amit látott, hanem mert felismerte benne a s?tétség nyomát, amit?l egész életében meg akart védeni másokat.

  Reszket? kézzel nyúlt a ruhák k?zé, és valami után kutatott. Egy darab s?tét b?rt talált, majd egy régi páncéldarabot. Csendben dolgozni kezdett, a fémet reszelte, hajlította, amíg végül egy fél arcot fed? maszk formát ?lt?tt a kezében. A jobb oldalt teljesen beborította, csak a bal szeme maradt szabadon.

  Amikor felvette, a tük?r darabjai k?z?tt lehajolva látta újra a saját tekintetét. Most el?sz?r nem a félelem, hanem valamiféle távolság tükr?z?d?tt vissza.

  Nem akarta, hogy bárki lássa ezt a torzulást. Nem akarta, hogy az emberek ugyanúgy megijedjenek t?le, mint annak idején Kierg-t?l.

  A maszk hideg volt a b?rén, de furcsa mód megnyugtató. Olyan volt, mintha elválasztaná ?t attól a részét?l, amit már nem tudott elfogadni. Már nem volt ugyanaz, mint azel?tt.

  A Templom csendes volt, amikor Vyth visszatért. A csuklyát mélyen a fejébe húzta, hogy a félhomályban se lássa senki az arcát. Az ?r?k némán biccentettek, ismer?s alakját látva nem kérdeztek semmit.

  Aryn a bels? csarnokban várta. A színes üvegablakokon keresztül besz?r?d? fény szelíden vetült a k?re, és a F?pap sziluettje aranyló ragyogásban állt. Amikor Vyth k?zelebb ért, Aryn felemelte a tekintetét, és egy pillanatig némán figyelte ?t.

  "Nem gondoltam, hogy ilyen hamar visszatérsz." szólalt meg végül. "Mi t?rtént odakint?"

  Vyth k?zelebb lépett, de nem emelte fel a fejét. A hangja rekedten szólt a csuklya alól.

  "Az erd?ben valaki rám várt. El?sz?r nem mutatta meg magát, de aztán... kiderült, hogy ? volt az. Argath."

  Aryn szeme ?sszesz?kült, de nem szólt k?zbe. Csak figyelte.

  "Nem támadt rám k?zvetlenül." folytatta Vyth. "Beszélt. Figyelt. Aztán minden els?tétült, és valami... valami t?rtént. Egy átok. A testem nem engedelmeskedett, mintha valaki más próbálta volna irányítani. éreztem, hogy elveszítem az uralmat, de..." megállt, leveg?t vett. "Sikerült visszanyernem a kontrollt. De nyomot hagyott rajtam."

  Lassan felemelte a kezét, és levette a csuklyát. Alatta ott volt a fél maszk, s?tét fémje élesen csillogott a fényben. Egy pillanatra csend támadt, miel?tt Vyth megszólalt volna.

  "Nem akartam, hogy így lásson bárki is. De tudnod kell, mi t?rtént."

  Leemelte a maszkot.

  Aryn arca megremegett, amikor meglátta. A látvány egyszerre volt embertelen és fájdalmas.

  Aryn lassan k?zelebb lépett, és ujjait Vyth arca f?lé emelte, de nem ért hozzá. Csak a leveg? remegett k?z?ttük.

  "Ez..." suttogta. "Ez nem egyszer? átok. Ez valami mélyebb, valami, ami a lelkedhez k?t?dik."

  "Le tudod venni?" kérdezte Vyth halkan, bár tudta, hogy a válasz nem az lesz, amit hallani akar.

  Aryn lehunyta a szemét, egy pillanatra ?sszpontosított, a keze k?rül halvány arany fény derengett, de amikor az ujjai megérintették Vyth b?rét, a fény azonnal kialudt.

  "Nem." mondta végül, halk, szomorú hangon. "Ez túl mélyen van. A démoni energia beléd ivódott. Amit most látsz, már a részed."

  Vyth elfordította a fejét, és lassan visszahelyezte a maszkot. A fém hideg volt, de legalább elrejtette, amit nem akart mutatni.

  Aryn egy ideig még figyelte, aztán halkan szólt.

  "Pihenned kell. Most nem harcolnod kell ellene, hanem megérteni. A tested küzd, de az akaratod még er?sebb. Menj. Egyel?re maradj rejtve."

  Vyth bólintott, majd csendben távozott a csarnokból.

  Az utóbbi napokban Vyth egyre nyugtalanabb lett. A Templom falain belül már nem talált békét, így gyakran járt a város utcáin, hátha a mozgás, a leveg? vagy az emberek zaja eltereli a gondolatait. De a hangok nem némultak el.

  El?sz?r csak halk suttogásként kezd?dtek. Alig hallható szófoszlányok a fejében, amelyekr?l azt hitte, hogy a fáradtság szüleményei. Aztán egyre tisztábbá váltak, mintha valaki k?zvetlenül a fülébe beszélne.

  “Gyenge vagy...”

  “Nézd, hogyan félnek t?led...”

  Vyth minden alkalommal próbálta elhallgattatni ?ket, mély leveg?t venni, kizárni a zajt. De minél jobban igyekezett, annál hangosabbak lettek. A fejében lüktet? fájdalommal együtt járt a suttogás, és a jobb szeme gyakran fellángolt, v?r?sen izzott, mintha válaszolna a démoni szavakra.

  Egy délután, amikor a piactér k?zelében járt, a hangok hirtelen élesebbé váltak.

  “Nézd meg ?t...”

  “? is fél t?led. Mindenki fél.”

  Vyth megállt. A tekintete egy férfire esett, aki a k?zelben egy kosarat cipelt. Az idegen csak egy pillanatra nézett rá, nem volt benne semmi kül?n?s, mégis elég volt egy apró, riadt pillantás. A suttogás azonnal feler?s?d?tt.

  “Gúnyolódik rajtad... látod? Megvet!”

  Valami elszakadt benne. A légzése felgyorsult, a keze ?k?lbe szorult, és miel?tt felfoghatta volna, mit tesz, odalépett a férfihoz. A mozdulatai hirtelenek voltak, er?sek, mint akit belülr?l irányítanak. Megragadta a férfi ruháját, a falhoz taszította, és a szemébe nézett.

  "Mit nézel?" morogta, hangja mély és idegen volt, mint aki nem saját torkából beszél.

  A férfi próbált hátrálni, de Vyth szorítása nem engedett. Az arca árnyékban maradt, csak a v?r?sen izzó szem fénye csillant meg a maszk alatt. A k?rnyéken állók megtorpantak, de senki sem mert k?zbelépni.

  Vyth szíve hevesen vert, és a suttogások most már kiáltásokká váltak a fejében.

  “T?rj ?ssze mindent! Védd meg magad! Ne engedd, hogy rád nézzen!”

  A férfi keze Vyth csuklójára kulcsolódott, de tehetetlen volt. Vyth karja megfeszült, mintha egy pillanatra el akarná l?kni, de a teste remegett a visszatartott düh alatt. A f?ld?n apró rezgések futottak végig, a leveg? mintha vibrált volna k?rül?ttük.

  Egy pillanatra Vyth szeme kitisztult, és meglátta az idegen arcán a félelmet. A felismerés, hogy ? okozza, mellkason üt?tte. A keze megremegett, a suttogások még próbálták visszarántani, de valahol mélyen még ott volt benne a tudat, hogy meg kell állnia.

  A férfi zihálva kapkodott leveg? után, Vyth pedig megfeszített testtel állt el?tte, még mindig a határán annak, hogy elszabaduljon, de már nem teljesen ura sem magának, sem a démoni er?nek, ami benne tombolt.

  és ekkor, miel?tt a k?vetkez? mozdulat megszületett volna, egy határozott hang szólalt meg m?g?tte."Vyth!"

  A hang ismer?s volt, tiszta és éles. Oryn.

  Vyth megfordult, de a démoni lüktetés még nem engedte el. Szeme v?r?sen izzott, a lehelete szaggatott volt. Oryn k?zeledett, határozottan, de nem támadóan.

  "Engedd el ?t." mondta nyugodtan. "Nem az ellenséged."

  A férfi, akit Vyth sarokba szorított, rémülten próbált szabadulni, majd Oryn gyorsan mozdult. Egyetlen mozdulattal félrel?kte Vyth kezét, majd elkapta a karját és a falhoz szorította.

  "Elég!" Oryn hangja most már parancsoló volt, mégsem ellenséges. "Nézz rám!"

  Vyth küzd?tt ellene, de a tekintetük találkozott. A v?r?s fény még mindig izzott a szemében, a düh forrt benne. Oryn azonban nem engedett. Mindkét kezével megragadta Vyth vállát, és er?vel a falhoz szorította.

  "Ez nem te vagy." mondta halkan. "Ne engedd, hogy átvegye az irányítást."

  Vyth zihálva próbált leveg?t venni. A teste remegett, a szeme villant egyet, mintha a tudata a s?tétség és a józan ész k?z?tt ingadozna."Nem... tudom... megállítani." préselte ki magából.

  Oryn nem engedte el."Dehogyisnem. Nézz rám. Most rám figyelj, ne a hangokra."

  A szavak mintha átüt?tték volna a suttogások falát. A démoni zaj fokozatosan halkult, majd teljesen elcsitult. Vyth tekintete lassan kitisztult, a v?r?s fény elhalványult.

  Oryn csak ekkor engedte el, de a kezét nem vette le róla."Jól van. Véget ért. Lélegezz."

  Vyth a falnak d?lt. A keze remegett, a mellkasában még mindig érezte a démoni lüktetést, de a hangok elt?ntek. A csend most el?sz?r nem ijesztette meg, hanem felszabadította."Nem ítéllek el." mondta halkan. "Amit láttam, az nem te voltál. De ha egyedül próbálod visszatartani, elveszíthetsz mindent. Hagyd, hogy segítsek."

  Vyth csak bólintani tudott. A tekintetében ott volt a szégyen, a fájdalom és valami, ami régóta hiányzott. A felismerés, hogy nincs teljesen egyedül.

  Oryn hátrébb lépett, és intett a megriadt lakosnak, hogy menjen. A férfi bólintott, sietve elt?nt az utcán, hátrahagyva ?ket a csendben.

  Vyth lehajtotta a fejét, hangja alig volt t?bb suttogásnál."K?sz?n?m..."

  Oryn halványan elmosolyodott.

  Vyth elnézett oldalra, de a szája szélén halvány, keserédes mosoly futott végig.

  A nap már lemen?ben volt, amikor Oryn és Vyth visszatértek a Templomhoz. Az utcák kiürültek, a városra lassan rátelepedett az este békéje. A Templom udvarát csend borította, csak a sz?k?kút halk csobogása t?rte meg az egyhangúságot.

  Vyth leült a k?pad szélére. A testét még mindig gyengeség járta át, a lelkében pedig ott lüktetett az a s?tét, hideg er?, amit Argath ültetett belé.

  "Nem tudom, hogyan... hogyan lehet ezt elnémítani." mondta halkan, mik?zben a tenyerét nézte. Az ujjai alig észrevehet?en remegtek.

  Oryn nem felelt azonnal. Leült mellé, és csendben maradt egy ideig.

  "Nem kell elnémítani." mondta végül. "A s?tétséget nem lehet elhallgattatni. De meg lehet tanulni, mikor engeded megszólalni, és mikor nem."

  Vyth elnézett oldalra. A hangja rekedt volt, mégis ?szinte.

  "és te tudod, hogyan kell?"

  "Nem." felelte Oryn. "De együtt megtanuljuk."

  Néhány percig egyikük sem szólt. A csend k?z?ttük nem volt terhes, inkább békés, mint a vihar utáni els? nyugalom. Aryn szavai még visszhangoztak Vyth fejében: “Most nem harcolnod kell ellene, hanem megérteni.”

  Oryn végül felemelte a kezét, lassan mutatva a mozdulatot.

  "Próbálj lélegezni velem. Nem a tested irányítod, hanem a leveg?t. Minden belégzésnél figyeld, hol kezd remegni benned az a s?tétség. Ott kell uralni."

  Vyth lehunyta a szemét, és k?vette. Mély leveg?t vett, majd lassan kifújta. A szívverése még zaklatott volt, de Oryn hangja kitartóan vezette. újra és újra próbálták, amíg a lélegzése egyenletes lett.

  A suttogások elhalkultak. A fájdalom a mellkasában még ott volt, de már nem t?nt fenyeget?nek. Oryn k?zben mozdulatokat mutatott neki, régi gyakorlatsorokat, amelyeket korábban még Amarah tanított neki. Folyamatos, lassú mozdulatok, nem harci technikák, hanem fegyelemre épül? gyakorlatok voltak.

  Mire az éjszaka teljesen ráborult a Templom udvarára, Vyth már nyugodtabban lélegzett. A szeme nem izzott, az arca ellazult, és a düh, ami korábban uralta, most csupán egy távoli visszhang volt.

  Oryn ekkor megszólalt, halk, egyszer? hangon.

  "Nem fog egyik napról a másikra elmúlni. De ha minden nap harcolsz ellene, id?vel megtanulsz nem félni t?le."

  Vyth lassan bólintott, tekintete a távoli csillagokra emelkedett.

  Az elk?vetkez? napok csendesek voltak. Vyth minden reggel ugyanott ült a Templom udvarán, a sz?k?kút mellett, ahol Oryn el?sz?r tanította a légzésgyakorlatokat. A nap els? sugarai még épp csak megcsillantak a k?padokon, de ? már ott volt, mozdulatlanul, lehunyt szemmel.

  A démoni hangok még nem t?ntek el teljesen. Néha halkan, alig hallhatóan suttogtak a fejében, mint a szél, amely régi, elfeledett szavakat hord magával.

  "Tudod, hogy velem er?sebb vagy..."

  "Ha akarnád, megtehetnéd..."

  De már nem uralták. Nem parancsok voltak, csak kísértések. Távoli, elhaló visszhangok, amelyekre nem kellett figyelnie. Amikor a hangok megszólaltak, Vyth mély leveg?t vett, lehunyta a szemét, és a csendet kereste ?nmagában. Oryn szavai jutottak eszébe: "Nem elnémítani kell, hanem megtanulni, mikor engeded megszólalni."

  Néha napokig nem hallotta ?ket. Máskor váratlanul, egy fáradt pillanatban tértek vissza, de már nem találtak benne rést. A düh, ami korábban minden gondolatát eltorzította, most már nem uralta. Csak ott lappangott, mint egy mély, elfojtott parázs.

  Egyik este a gyakorlótéren állt, a kardját markolva. A mozdulatai pontosak voltak, határozottak, a lendülete tiszta. A démoni energia ott vibrált a vérében, de már nem rombolni akart, hanem er?t adott. Minden vágásban, minden mozdulatban ott volt a kett?sség. A fény, amit ? képviselt, és az a s?tétség, amit kénytelen volt magával hordozni.

  Amikor végzett, leengedte a kardját, és egy pillanatra elmosolyodott. A v?r?s szeme halványan izzott a s?tétben, de már nem t?nt fenyeget?nek.

  Most el?sz?r nem érezte átoknak. Nem szabadult meg t?le, de már nem is akart. Most ? irányított.

  A k?vetkez? hetekben Glelrun lassan megváltozott.

  A város, amely korábban suttogásokkal és félelemmel reagált Vyth jelenlétére, most már másként nézett rá. Az emberek eleinte csak távolról figyelték, a templomudvarról távozva, a kiképz?terek szélér?l, vagy az utcákon, amikor elhaladt mellettük. A maszk még mindig ott volt az arcán, de a mozdulatai már nem voltak fenyeget?ek. Valami megváltozott benne, amit még azok is megéreztek, akik félve kerülték el korábban.

  A gyermekek, akik egykor elszaladtak el?le, most néha megálltak mellette, amikor áthaladt a téren.

  Oryn majdnem minden nap mellette volt, mint barát. Segített a gyakorlásoknál, és ott állt mellette, amikor a város lakói lassan visszatértek k?ré.

  Amikor néha újra fellángolt benne a démoni er?, Oryn volt az, aki egyetlen szóval, egyetlen pillantással visszahúzta a valóságba.

  Aryn is látta a változást. Nem szólt, nem avatkozott k?zbe. Csak figyelte a Templom ablakából, ahogy Vyth egyre gyakrabban beszélget az emberekkel, és már nem kerüli a tekintetüket.

  Az emberek még mindig suttogtak róla, de már nem úgy, mint egy sz?rnyr?l.

  Sokak szemében hosszú id? után most el?sz?r látszott tisztelet, nem félelem.

  és Vyth, bár tudta, hogy a démoni része árnyéka mindig ott marad, el?sz?r érezte úgy, hogy talán valóban lehet még helye ebben a városban.

  A nap lassan ereszkedett Glelrun f?lé, az aranyló fények hosszú árnyékokat vetettek a templomudvar k?veire. A leveg? nyugodt volt, a város zaja távolról sz?r?d?tt be. Oryn már távozott. Csak Vyth maradt egyedül.

  A maszk a kezében pihent. A féme hideg volt, sima, de a súlya emlékeztette mindenre, amit el akart rejteni a világtól. Hetekig viselte, mert félt attól, mit látnak majd az emberek, ha leveszi. De már nem félt.

  A sz?k?kút vizében tükr?z?d?tt saját arca. A v?r?s és a fehér, a fény és az árnyék. Két oldal, amelyek eddig egymást próbálták elfojtani. Most el?sz?r látta ?ket együtt. Egészként.

  Lassan felemelte a kezét, ujjai megérintették a maszkot. Egy mély leveg?t vett, majd eldobta. A fém halk koccanással esett a k?re.

  A jobb arcát még mindig v?r?s fény árnyalta, a szeme halványan izzott, de már nem fenyeget?en.

  Most el?sz?r nem látta torzulásnak. Hanem annak, ami valójában. A bizonyítéknak, hogy túlélte, hogy visszatért, és hogy képes uralni azt, amit?l egykor rettegett.

  "Nem vagyok t?bbé a saját magam ellensége." suttogta halkan, a víztük?rre nézve.

  A hangja elhalt a Templom udvarán, de a mellkasában valami megmozdult. A nyugalom nem volt t?kéletes, de valódi.

  Vyth a távolba nézett, a város tornyai felé, ahol az emberek már nem féltek t?le.

  Nem rejtegette t?bbé, ami benne élt.

  A nap utolsó fénye megcsillant az arcán, ahogy kilépett a Templom kapuján.